Tanszak- gitárzenekar- és szakszervezeti vezetőként másfél állásban nem beszélve a családanyaságról, majd az igen aktív nagymamaságról, azt lehetett érzékelni, hogy mindig tele vagy energiával, fáradhatatlannak tűntél. Ma is így van ez?

Szerintem erre születni kell. Kisgyerekkorom óta mindig is szerettem belefolyni a közösség életébe, vezetni, irányítani, a közösségért tenni. Nem véletlenül voltam kisdobos- úttörővezető, nótafa, és ahogy felnőttem, ez a késztetés mindig csak erősödött bennem. Hihetetlenül szeretem az embereket, a kollégáimat és természetesen a szakmát. Szeretek mindig megújulni, együtt, közösségben, célokat kitűzve.

A fáradtság -hála Istennek- a mai napig nem ismert fogalom nálam, minden reggel úgy kelek fel, hogy rengeteg tennivalóm van, és ugyanígy fekszem le, tele a fejem újabb és újabb gondolatokkal.

 

 

Honnan, miből merítettél, merítesz erőt? 

Elsősorban a pozitív visszajelzésekből. Természetesen a negatívumokból is tanul az ember, de hihetetlenül fogékony vagyok a pozitívumokra, a mosolyra, a szeretetre, és ez motivál legjobban a mai napig is.

Ez a pozitív szemlélet ránk, kollégákra is érezhetően átsugárzott.

Nagyon jó érzés, hogy tudom a növendékek mellett motiválni a kollégáimat, barátaimat, családtagjaimat, még az unokáimat is, és hogy tudok remélhetőleg pozitív irányba hatni. Ugyanakkor a konfliktusokat szeretem mindjárt az elején megbeszélni, hogy ne alakuljon ki egy elmérgesedett helyzet, mert azt nagyon nem szeretem.

Hogyan és hol találkoztatok a gitárral? Miért választottad a zenei pályát, kiknek, minek volt ebben meghatározó szerepe?

Igazából apukám választotta. Óbudai lányként olyan szerencsés voltam, hogy ebben a zeneiskolában nőttem fel, amit most Aelia Sabinának hívnak. Mikor másodikos koromban eljöttünk hangszert választani, bejött a gitártanár, Puskás Tibor. Apukám ránézett, és rögtön azt mondta, hogy én gitározni fogok, mert ez egy nagyon szimpatikus ember. És valóban, nagyon jó választás volt! Először csak kedvtelésből gitározgattam, majd egyre komolyodott, mígnem zenei pálya lett belőle, bár először nem pontosan ezt szerettem volna. Tanári pályán gondolkodtam akkor is, amikor nyolcadikos voltam, pontosan talán abból kifolyólag, hogy nagyon szerettem a közösséget, a társaimat: arra gondoltam, milyen jó lenne magyartanárként nevelni, tanítani őket. Viszont ebben az évben –még Dunakeszin- rendeztek országos gitárversenyt, ahol második lettem, és Puskás tanár úr azt mondta: „No látod, te zenei pályára vagy alkalmas!”, és rábeszélt, hogy felvételizzek a Bartókba. Innen már egyenes út vezetett a zenetanári pálya felé. Puskás Tiborra azóta is nagy-nagy szeretettel gondolok, rengeteg dolgot kaptam tőle, amiket én is továbbadok a gyerekeknek. A mai napig az ő gitáriskolájából tanítok, sok mindent ugyanúgy alkalmazok, szinte ugyanúgy bánok a gyerekekkel, ahogy ő velem. A másik meghatározó tanárom a főiskolán Szendrey-Karper László volt, egy hihetetlenül kulturált, művelt ember nagy szeretettel a gitár iránt.

Ők olyan útravalóval láttak el, ami számomra a mai napig is meghatározó.

Már főiskolás éveid alatt Till Ottó felkérésére visszatértél a zeneiskolánkba immár tanárként. Hogyan emlékszel vissza az iskola alapítójára?

Az akkori igazgató, Till Ottó felkérésére kezdtem tanítani először óraadóként, majd a diploma megszerzése után kinevezett tanárként. Előbb említett tanáraim mellett ő az, akinek hihetetlenül sokat köszönhetek, emberileg és zeneileg is nagy hatással volt rám, nagyon sokat segített a pályám kezdetén. Az ő nevét feltétlenül fontosnak tartom kiemelni az évforduló kapcsán is, tulajdonképpen ő hozta létre ezt a zeneiskolát, az óbudai zenei élet ikonja és mecénása volt. Neki mindene a zeneiskola volt. Nem volt egy harcos ember, de olyan nagy zenei műveltséggel és kulturáltsággal tette a dolgát, hogy mindenki felnézett rá. Elhivatottsága sokunknak adott hitet, szakmai tudása biztosította a fejlődésünket. Nekem nem csak zenekari tanárom volt, hanem egy olyan ember, akit imádni és csodálni lehetett. Megálmodott egy iskolát, egy szimfonikus zenekart, egy tábort Sóstón, amik mind-mind kiemelt színvonalon működtek. Nem lehet soha személyét elfelejteni. Ezt a szellemiséget vitte tovább, és őrizte meg következő igazgatónk, Kenessey László.

Hogyan emlékszel vissza a kezdeti évekre?

Puskás Tibor ekkor már Amerikában élt, egy másik volt Puskás-növendék, Cseh Ferenc mellé kerültem. A diploma után lettem kinevezett tanár teljes munkaidőben. Miután Cseh Ferenc elment az iskolából, hirtelen egyedül találtam magam a gitár tanszakon húsz növendékkel. Innen kellett Till Ottó segítségével közösen, mindig az aktuális létszámigényeknek megfelelően felépíteni. Mikor meghirdettük a felvételit, évről-évre azzal szembesültünk, hogy gitárra a többi tanszakhoz képest az átlagosnál többen jelentkeznek, így újabb gitártanárokat kellett keresni. Ezt az irányvonalat később Kenessey László is támogatta, elősegítve a tanszak fejlődését, bővítését: ma már 8 gitártanár tanít közel 150 gyereket. Amikor már több tanár tanított mellettem, az egy nagyon jó érzés volt, végre kezdődhetett a műhelymunka: a tapasztalatokat átadhattunk, egymástól tanulhattunk. Emellett nagy segítség volt, hogy a szakfelügyelet még működött Fodor Ferenccel és Mosóczi Miklóssal. Bemutató tanításokat, előadásokat, versenyeket szerveztek, központi „B”-s vizsgák voltak. Ez ma már nincs, ami szerintem szakmailag nem helyes.

Kikre emlékszel vissza legszívesebben a kollégák közül?

Gitáros kollégák közül elsősorban rátok, akik már régóta a magját képezitek a tanszaknak: Kleman Magdi, Soós Lilla, Kónya Bea, Szücsi Balázs. Székely Csabával, Keserű Sándorral is jó volt együtt dolgozni. Szívesen emlékszem Orosz Erzsébetre és Vidi Andreára, a zeneelmélet nagy mestereire, akik maximális partnerei voltak a hangszeres tanároknak.

Ottó bácsi idejében divatosak voltak a házi növendékhangversenyek. Ezek kéthetente szerveződtek fakultatív, kötetlen módon, és számos más hangszert tanító kollégával volt lehetőség itt rendszeresen találkozni: Fáth Helgával, Kelemen Magdolnával, Balázs Oszkárral, Herczeg Máriával, Boross Enikővel, akik nagyon meghatározó személyiségei voltak az iskolának. Nagyszerű élmények voltak ezek a közös kis hangversenyek, és utána mindig leültünk Ottó bácsival és ezekkel a tanárokkal egy fél órára megbeszélni a hallottakat, amiből sokat tanultunk.

Kezdő tanárként mi volt az első meghatározó élményed?

Igazából egy országos verseny budapesti fordulója volt. 2-3 éve tanítottam, s kapásból tíz növendéket indítottam, mert azt gondoltam: Oh, hát olyan jól eljátsszák a kis darabjaikat, már alkalmasak arra, hogy elinduljanak a versenyen. A tízből kilenc ki is esett. Fodor Ferenc szakfelügyelő nagyon-nagyon vígasztalt utána, hogy ne sírjak, idő kell ahhoz, hogy megtapasztaljuk, a versenyre hogy és kit, milyen darabbal érdemes készíteni, hány növendéket érdemes indítani. Viszont egyetlen egy bejutott a döntőbe: Lantos Zsuzsi, és ő megnyerte az országos versenyt! Ez olyannyira csodálatos élmény volt, rögtön el is felejtettem bánatomat, hogy kilenc növendék nem jutott be… Ezután már tényleg nagyon odafigyeltem a tehetséggondozásra, kit s hogyan érdemes versenyre, zenei pályára készíteni. Ez egy nagyon nagy felelősség a tanár részéről.

Számos növendékeddel értetek el nagyon szép sikereket versenyeken, fesztiválokon. Hányan választották a zenei pályát? 

Nagyon-nagyon lelkes voltam mindig is a versenyek terén, ahova csak lehetett mindig vittem tehetséges gyerekeket, és számos csodálatos és kiemelkedő eredmény született. 11 növendékem ment zenei pályára, ebből 9-en ma is tanítanak lelkesen és aktívan. Közülük megemlíteném Soós Lillát, aki itt tanított mellettem a zeneiskolában, Csernus Katalint, aki szintén egy nagyon jó és eredményes zenész lett, hihetetlen energiával és kreativitással dolgozik, improvizációs bemutatókat tart a gyerekekkel. De említhetem Koltai Katalint is, aki zenét is szerez, és különböző hihetetlen egyéniségű kamarapartnerrel dolgozik együtt.

A zeneiskolai gitárzenekari „műfaj” első megteremtője, lelkes építője, és támogatója vagy. Mióta működik, milyenek voltak a kezdeti lépések, hogyan kapcsolódik a Sóstói táborokhoz?

 A gitárzenekar nagy szerelmem. Konzis voltam, amikor megszervezték az első Nemzetközi Esztergomi Gitárfesztivált, s ott Szendrey-Karper László ötletére ült össze egy gitárzenekar. Ez nekem nagyon tetszett, ezért elhatároztam, hogyha tanítani fogok, én is létrehozok a gyerekeknek egy ilyen lehetőséget, ahol együtt muzsikálhatnak. Ne magányos hangszer legyen a gitár, hanem közösségben zenéljünk. És valóban, rögtön az első tanítási évem végén 1977-ben vittem Sóstóra húsz gyereket, és megszületett az ország első növendék gitárzenekara. Ez egy akkora szenzáció volt, hogy kijött egy tv stáb forgatni, és le is adták egy műsorban, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy egy ilyen zenei táborban együtt zenélnek a gyerekek. Ott szerepeltünk a gyerekekkel a stégen, minden nagyon ki volt centizve, hogy bele ne essünk a vízbe. Azóta is kevés kihagyással évről-évre mentem, és vittem a gyerekeket Sóstóra táborozni. A zeneiskolai gitárzenekar-építés mára már mozgalom lett, nagyon sok létezik belőle szerte az országban, megadva a gyerekeknek azt a lehetőséget, hogy közösségben muzsikálhassanak.

Emlékeim szerint mi történetesen egy nyári balatonboglári gitártáborban találkoztunk először a 80-as évek végén, ahol előbb a "Tücsökzenekarban", majd a különböző tanárok legjobb növendékeiből alakult gitárzenekar - ahova egy rang volt bekerülni -, a BIG (Budapesti Ifjúsági Gitárzenekar) tagjaként növendékeiddel, többek között Soós Lillával is együtt zenélhettem. Sokunk számára egy ilyen gitáros közösségbe tartozás valóban meghatározó élményt jelentett.

Igen, a BIG-ben Fodor Ferenc nagy hozzáértéssel és felelősséggel gondozta a tehetséges gitáros fiatalokat. Feleségével, Marnitz Zsuzsannával csodálatos koncertekkel egybekötött belföldi, külföldi utakat és táborokat szerveztek. Egyik ilyen táborozás alkalmával ismertelek meg téged, Balázs, akinek hangszerjátékát, egyéniségét megcsodálhattam. Már akkor megfordult a fejemben, milyen fantasztikus lenne együtt dolgozni veled, mint kollégával. Ez az álmom örömömre teljesült, mikor felkérésem elvállaltad, és az Aelia Sabina zeneiskola gitártanszakát kiemelten erősíted.

A jubileumi évforduló kapcsán mit üzennél a mostani zeneiskolásoknak, tanároknak?

 Hit, szeretet, türelem! A mai rohanó világban nagyon előtérbe került az informatika, a nyelvtanulás, a sport. De ne felejtsük el, ahogy a régi nagyok is megmondták, nem lehet az ember élete teljes zene nélkül. A zenét úgy lehet igazán értő füllel, szívvel és lélekkel hallgatni, ha valamennyire aktívan benne is voltunk. Olyan fegyelmet, toleranciára való képességet nyújt, amit csak itt lehet megtanulni.

Fontos, hogy az egyéni órákból adódó külön odafigyelést csak itt kapja meg a gyermek, és ebben nagy felelőssége van a tanárnak. Szeretném, hogy a gyerekek azt mondják, hogy bár fontos a nyelvtanulás, a sport, de nekem nagy szükségem van arra, hogy heti kétszer elmenjek gitárórára.

A tanároknak nehezebb dolguk van az energiájukat jobban szétforgácsoló, sokkal több tanítási órán ülő gyerekekkel, akik sokat rohannak, semmire nem érnek rá. Ebben a megváltozott értékrendű rohanó világban még nagyobb türelemre, szeretetre, jókedvre van szükség, hogy sikerüljön motiválni. De lehet! Néha el kell tudni szakadni a berögzült tanítási szokásainktól, rugalmasabbnak kell lennünk, nyitni kell a szakmai újdonságok felé, különben nem leszünk sikeresek. Jó lenne, ha jönnének olyan fiatal kollégák, akik új szemlélettel, de a hagyományokat tiszteletben tartva vinnék tovább ezt az iskolát.

Én azt érzem, hogy nekem is mindig meg kell újulni, olyan darabokat kell keresnem, olyan programokat kell szervezni, ami megfogja a gyerekeket, így megcsinálja azt is, amit én fontosnak tartok a klasszikus zenében. Így könnyebben eljuthatunk oda, hogy az általam értékesnek gondolt és legszívesebben tanított darabokkal: Bach-táncokkal, Tárrega és Villa-Lobos művekkel foglalkozzunk.

Amire továbbra is figyelni kell, - és úgy látom erre minden segítség adott a vezetőség részéről is - hogy olyan programok szerveződjenek, amiben közösségeket tudnak együtt tartani, együtt mozgatni, ellensúlyozva a kihelyezett tagozatokból adódó szétszórtságot. Az összetartozás érzést különböző programokkal lehet erősíteni.

 Milyen a kapcsolatod napjainkban a zeneiskolával?

Nagyon jó, köszönhetően a kedves kollégáknak: Soós Lillának, Szücsi Balázsnak, Szigetiné Horváth Zsuzsának, Szederkényiné Horváth Mártinak, Török-Papp Timinek, Pápista Andreának, akikkel többször beszélek telefonon, vagy invitálnak - sokszor Németh Lajos révén - különböző zenei programokra. Jó érzés, hogy az ember nem rossz szájízzel hagyja el a „második otthonát”, hanem érzi, hogy szeretettel gondolnak rá.

 

Ezúton is kívánunk sok erőt a feladatok elvégzéséhez, és köszönjük a tanítványok és kollégák nevében is a rengeteg szeretetet, odafigyelést és pozitív energiát!