Rólunk írták, mondták

Kiválóra minősített alapfokú művészetoktatási intézmény

A 3/2002. (II. 15.) OM rendelet alapján, az alapfokú művészetoktatási intézmények 2007. évi szakmai minősítő eljárásának eredményeként.

A Szakmai Minősítő Testület nevében: Lévai Péter elnök

Köszönöm,

hogy a hangszertanulás folyamán a zenélni tudás örömének elsajátítása mellett a tanárokkal, mint kíváló pedagógusokkal való személyes kapcsolat is gazdagította gyermekeim életét.

Nagycsaládos anyuka

 

Miután öt év zongorázás után x-edik tanárom eltanácsolt, akkor jött szembe a trombita. A kerületi zeneiskola kezdő, fiatal tanárának gyűjtött tanszakot, megkérdezték tőlem is búcsúzóul, nincs-e kedvem zongora helyett trombitálni. Tizenkét-három éves voltam. Persze hogy volt. Eleinte állítólag jól is ment, de aztán váltották egymást a tanárok, én meg egy erős gimnáziumba kerültem, kedvem alábbhagyott, kimaradtam. (Máig ott lóg szüleimnél a falon a kézzel írott nyilatkozat, hogy mire szeretném fordítani az így nyert időt.) Egy év se telt el, bátyám osztálytársa megkérdezte, nem akarok-e elmenni az ő „nagyonjó” tanárához. Akartam. Elvitt hozzá: ő volt „GABI NÉNI”. 

 

 

Eltelt több, mint 30 év.

Mikor tegnapelőtt leültünk, hogy néhány eltervezett kérdésem köré kanyarítsuk élete történetét, és bedobtam az első témát, úgy áradtak belőle az emlékek, hogy hamar beláttam: esélyem sincs, megkértem hát Gabi nénit hadd kapcsoljam be a diktafont.

- …és hogy kezdtél trombitálni, Gabi néni? (Agyoncsap, érzem, ha még egyszer így szólítom…)

- Zongoráztam én kezdetben, és tízéves voltam, amikor rájöttem, hogy nekem tetszenek a fúvós hangszerek. Stróbl Gyula, az Operaház harsonása volt első tanárom Újpesten, és ott bizony rögtön, fél év, egy év után már menni kellett a fúvószenekarba. Aztán Bartók Konzi, ott Sződy László volt a tanárom, ő is operás, aztán Tanárképző, Borst Rudolf, szintén Opera. A Főiskolán, ott választani kellett, hogy egy szakos, vagy három szakos legyen az ember.

- Ez mit jelent?

- Lehettem volna csak trombita szakos, vagy általános iskolai ének tanár, szolfézs és trombita tanár. És én három szakon végeztem. Első végén kellett választani, és az Apu mondta: „Lányom, jó lesz az még valamire!” – és úgy is lett. Mert amikor végeztem, olyan állást kaptam, ahol szolfézst is kellett tanítani, furulyát is, furulyacsoportot is, kis zenekart vezetni… A szentendrei zeneiskolában.

- Ez akkor már diploma után volt?

- Hát az a helyzet, hogy főiskola másodiktól lehetett tanítást vállalni. És én tizenkilenc éves koromtól tanítottam fél állásban. Sok volt. Három szak, meg a fél állás mellette. A szentendrei zeneiskolának volt kihelyezett tagozata Dunabogdányban, úgyhogy az első évben Szentendrén is voltak tanítványaim és Dunabogdányban is. Utána, harmadikos főiskolás koromtól Budakalászon voltam meg Szentendrén.

Diploma után Varasdy Frigyes - szintén az Operaház trombitása – foglalkozott velem egy jó évig, hetente egyszer a Zeneakadémián. Egy órával korábban bejött a kedvemért, reggel 9-re. Még fújt is nekem néha, pedig ez nem volt szokása, senki nem is hitte el.

Diploma környékén ismerkedtem meg a Műegyetem Zenekarában Karcsival.

(Karcsi - Komlóssy Károly - Gabi férje, építész, amatőr trombitás, hangszergyűjtő. Innentől a beszélgetés átment parttalan emlékezésbe, füstölt a diktafon. Karcsi, aki eleinte csak a szomszéd szobából kiáltott át néha egy-egy félmondatot, most - vagy mert annyira benne volt abban a múltban, amiről Gabi mesélni kezdett, vagy kíváncsiságból, vagy csupán nosztalgiából, - odaült hozzánk, és innentől egymás szájából vették ki a szót…)

Gabi:

Karcsi oda járt a Műegyetemre, de azt láttam, hogy szinte  jobban érdekli a trombita, mint a szakmája. Hobbija volt a trombita. Nagyon hobbija!

(Valóban. Ha száz trombita nincs a lakásban, szögön, polcon, szekrény tetején, asztal alatt, vagy lámpává, vázává alakítva – ez már Gábor fiuk keze műve – akkor egy sem…)

Karcsi:

Az a zenekar egy nagyon jó zenekar volt, oda jártak a nagy zenekarokból a fúvósok, Zempléni Tamás, Endrődy Sándor, Dienes Gábor, Kollár Béla, Szigeti Gábor…

Gabi:

Nagy karmesterek vezényeltek, Cser Miklós, Bartl László, Kovács János, Török Géza…

 

Idővel rájöttem, hogy vagy nagyon sokat költök benzinre, vagy sokat ülök a HÉV-en. Meg közben férjhez is mentem, megszületett Gábor fiunk, Zuglóban laktunk, és lett egy hely itt a zeneiskolában, katonának ment az akkori tanár, megkaptam a fél-tanszakát. Utána elment a másik trombita tanárnő szülni, azt a felét is átvettem a tanszaknak – nyakig merültem a tanításba. Mellette fújni kellett a „Nagy-zenekarban”, ez a mai Zuglói Filharmónia elődje. Be kellett tanítani a „Középső-zenekar” trombitásait. Meg volt a KISZ Zenekar, azt is el kellett látni, és alkalmanként rézfúvós kamarazene itt-ott… Itt sem unatkoztam!

- De - ha jól tudom, - a kezdeti Stróbl féle fúvószenekar és a Műegyetem között a Szent Istvánon kívül is volt még pár másik zenekar.

- Igen. Kezdetben a fúvószenekar Újpesten a Stróblnál, aztán meg volt Pomázon egy Vujicsics-elődzenekar, ott sok polkát, ländlert, kólót kellett játszani – Eredicsék, Borbély Misi, Papp Tibor tanár úr… Nagyon sokat tanultunk tőle. Jártam az Egyetemi templom Ifjúsági Szimfonikus Zenekarába, más néven Don Bosco szalézi zenekarba főiskola alatt, meg utána még évekig. A zuglói évek alatt a Szent István Zenekar, a mai Zuglói Filharmónia. És közben alkalmanként játszottam Óbudán a Kenessey Lacinál is. (Na, ő állandóan csalogatott. Minden alkalmat megragadott, hogy „jöjjek át Óbudára!” - és egy idő után úgy lett, átjöttem.)

Aztán már nem lehetett győzni a sok zenekart. Egyébként sem volt kérdés, hogy zenekar, vagy tanítás, mert mindig is tanítani akartam.

- Ez a „mindig is” mit jelent? A zeneiskola óta?

- Igen. Nekem tetszett rögtön az elejétől, ahogy Újpesten a Stróbl foglalkozott a gyerekekkel, tőle eredt ez az egész... A többi tanárom is nagy hatással volt rám, és mikor a fiam, Gábor is fújni kezdett, és vittem őt is különböző helyekre órára, Nagyiván Évához, Inhoff Edéhez, az ő tanítási módszereik is beépültek az én gyakorlatomba. Így már két generáció tanári példáit követtem.

Na szóval nyolc év Szentendre, tíz év Zugló után jöttem át Óbudára. Ahogy az szokott lenni, jött velem a fél tanszak. És itt aztán nagyon sok gyerek volt, állandóan ment a kamarázás, fúvószenekar, nyári táborok… Aztán mikor a gyerekek meghallották, hogy lehet versenyezni, szinte húzták a szoknyámat, hogy „Gabi néni, menjünk versenyezniii, versenyezni akaroook!” – hát muszáj volt menni versenyezni! Mindig több, volt, hogy egyszerre 4-5 gyerekkel készültünk az országos versenyre. És Óbudán hagytak dolgozni, éreztem a bizalmat. Mikor munka után hazaértem, itthon csodálkozott Karcsi, hogy fel vagyok dobva. Engem feltöltött a tanítás. 22 évig voltam Óbudán.

Ebben a házban, ahol lakunk, lehet fújni éjjel-nappal. Amikor készültünk felvételikre, versenyekre, ezzel éltünk is, és hát jöttek ide a gyerekek. És nem csak a trombitával foglalkoztunk. Ha valakinek nem olyan volt az életmódja, vagy a hozzáállása, akkor azt megpróbáltuk megbeszélni. Emlékszem, volt, aki felvételi előtt két hétig jött hozzám fújni minden reggel, csalánteával kezdtük a napot, mert arra volt szüksége az agyának…

 

Közben Karcsi is mondta a maga emlékeit:

- A Szabó Dani, meg a Rikker, nagy riválisok voltak, mikor jöttek nyáron felkészülésre, az egyik bent fújt, a másik kint a konyhában tanulta a lecsó-alapot csinálni, tehát hagymát aprított meg miegyéb … utána cseréltek. A Rikker Dani volt a tehetségesebb, ő pillanatok alatt megcsinálta a lecsós alapot.

Egy kis mosolygós csönd után Gabi szólalt meg újra:

- Én soha nem úgy képzeltem a tanítást, hogy van a tanár, meg a diák. Egyik is ember, másik is, mindegy, hogy kisember, vagy nagyember. Mindig úgy éreztem, hogy egy utat járunk. Ugyanazt az utat járjuk. Az egyikünknek több tapasztalata van kicsit, de az sem számít. Jó volt. … A kicsik mellé mindig leültem egy székre, hogy egyforma magasak legyünk. Volt egy-két óvodás növendékem is. Érdekes volt óvodást tanítani - szinte kotta nélkül, és aztán észrevétlenül bekúszott a kotta is azért. De először csak utánzással tanultak.

Az órák klubdélután-szerűek voltak. A nagyok is tanították a kicsiket, volt befúvótermünk, és ez így tetszett is nekik, olyan volt ez, mint egy család. Egy nagy család. Tanították egymást is, mindig együtt voltunk – ez jó volt… Nem csak tanáruk akartam lenni, próbáltam mindent tudni róluk. Mit esznek, hogy alszanak? Nem csak a „hivatalos kapcsolat” volt köztünk. A gyerekeket nem munkadaraboknak tekintettem, hanem lelkeknek, sorsoknak. Körülményeikkel együtt ismertem őket. Jóban voltam a szülőkkel is, főleg, ahol komolyabb közös munka folyt.

Azt soha nem bírtam elviselni, ha valaki tehetséges, és elkallódik. Abba belepusztultam volna. Ha úgy éreztem, hogy menni kell a zenei pálya felé, de az illető nem akarta, abba nem nyugodtam bele. Neki muszáj volt!

Volt persze olyan is, akit le kellett beszélnem – az nagyon nehéz volt…

Sokfelé kanyarodtak ezek a történetek.

Előfordult, hogy jóval később találkoztam olyan növendékemmel, aki annak idején végül úgy döntött, mindennek ellenére, hogy nem megy zenei pályára. Nagyon bánta.

Volt, aki nagyon tehetséges volt, de remek focista is – édesanyja nem értette, miért hagyom, de azt mondtam, menjen, csinálja, legyen focista.

Külön örömet jelentett, amikor valaki tett egy kanyart, mondjuk építésznek tanult, de aztán visszatért, és zenész lett.

Volt, aki nagy csavargó volt, mellé járt mindenféle iskolának, pap akart lenni, aztán mégis trombitás lett.

Van, aki szerzetes lett, nem trombitás, de mindenhova viszi magával a trombitáját, vagy legalább a fúvókáját.

Sokféle műfaj felé elmentek növendékeim, könnyűzenészek is lettek. Budapesti jazz zenekarokban dolgoznak páran.

Egyik növendékem, aki lediplomázott, hajón zenélt egy ideig, aztán Grönlandon kötött ki.

A másik – amatőr trombitás maradt – a Kanári szigeteken él.

Most már az igaziak mellett zenei unokáim is vannak. Régi tanítványok hívnak esküvőkre, hozzák bemutatni a gyerekeiket.

… 

És itt kicsit kifogytak a szavak.

Karcsi törte meg laza tapintattal a csöndet:

- …és amióta nyugdíjba ment, azóta felszabadult. Mennek a haknik. Gábor viszi, mennek együtt. Végre mehet, amit régen is csináltunk. Hakniból, hakniba. Még az összeismerkedésünk is egy hakni volt. Egy Messiás – Halleluja kórus, kint Fóton. Nem tudtunk próbára menni, spiccpróbára sem értünk ki. Nem baj, nálam volt D-trombita, Gabinál B, itt a kotta, én fújom az elsőt, aztán elkezdődött. Az első belépés, D-trombitán fogott D, megfújom, nem szól … nem megy át a levegő! El van dugulva? - belefújok, átmegy. Akkor mi a gond? Gabi látta, hogy nem fúj az első, ő sem fújt. A következő belépésnél megint, rúg vissza a trombita … Jézus Máriám! C-Dúrban vagyunk! A kórus nem bírta, le-transzponálták D-Dúrból, nekünk meg elfelejtettek szólni, hogy itt most C-Dúros Halleluja megy… Képzeld el, ha az elején megszólalt volna a trombita!

Onnantól kezdve ment minden.

Hát így ismerkedtünk össze.

És innentől véget nem érő anekdotázásba fulladt a beszélgetés a kivágott meggyfáról, az alufóliába csomagolt kvargliról, a hasizomlázig végigröhögött kamarapróbáról, így hát kikapcsoltam a diktafont.

 

 

Appendix

 

 

Végezetül pedig álljon itt egy lista azokról a „Gabinénis” növendékekről, akik komolyan gondolták: budapesti, országos versenyek dobogósai, továbbtanulók, diplomázottak, zenészek. 

Gányi István, Borsos Zsolt, Kolozsi László, Tiba Péter, Láng Zsolt, Csereklye Tamás, Puskás Csaba, Rácz Tamás, Laár Péter, Félegyházi Bence, Ducsai Szabolcs, Hegyi Gábor, Jámbor András, Monoki Attila, Sándor Gergely, Hara Fruzsina, Komlóssy Gábor, Kajtár László, Simon Máté, Báder Benjámin, Erdélyi Ferenc, Fehér Domonkos, Kőrösi Ádám, Persa Ágoston, Árkossy Máté, Somogyi István, Csány Imre, Susovich Szilárd, Szabó Dániel, Rikker Dániel, Siklósi Marcell

Lejegyezte: Félegyházi Bence 2018. júniusában.

Ahol megtalál minket

 

1033 Budapest, Harrer Pál u. 7.
Tel.: +36 1 388 8569

 Intézményünkkel kapcsolatos közérdekű adatigénylést kizárólag az
Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen lehet benyújtani.

Nyitvatartás:
Hétfő - péntekig: 9.00 - 19.30

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 Fenntartónk és működtetőnk:
 

Partnereink

 

 

 

 


 

"Sasfiókák" pályázat

Beszámoló

Képzőművészeink tanulmányútját a 

támogatta.

AZ ADATKEZELÉSI TEVÉKENYSÉGEK NYILVÁNTARTÁSA

Iránytű

Az Észak-Budapesti Tankerületi Központ
információs kiadványa

Óbuda

Újpest

Hivatali órák

Hétfő:      
Kedd:
Szerda:
Csütörtök: 
Péntek:

9 - 16
9 - 16
9 - 16
9 - 16
9 - 14

 

Impresszum

Aelia Sabina AMI
1033 Budapest, Harrer Pál u. 7.
tel.: +36 1 388 8569

 


Az oldalon megjelenő tartalom az Aelia Sabina AMI és az Aelia Sabina Zeneiskolai Alapítvány tulajdona. Az aeliasabina.hu oldalain megjelenő tartalmak engedély nélküli felhasználása, publikálása jogi következményekkel jár.

 

Maradjunk kapcsolatban

Youtube