Az Aelia Sabina Alapfokú Művészeti Iskola fennállásának 50. évfordulója alkalmából beszélgetek Boross Enikővel, aki az iskola meghatározó és nagy tanáregyénisége volt 1975 és 2013 között.

Szó lesz zenéről, érzelmekről, hatásokról, örömökről és nehézségekről…

- Zongorán kezdtem el tanulni kiskoromban és jóval később, 6. általánosban, Édesanyám tanácsára vettem fel mellékhangszerként az oboát.

- Miért éppen az oboa?

- Mert hallottam a nagybátyámat, Fazekas Rezsőt játszani, --aki konzervatóriumot végzett oboából--, és megtetszett a hangszer hangja.

- Mikor dőlt el, hogy zenei pályára megy és milyen úton jutott el? Kik voltak a tanárai?

- Nekem a zene mindig nagyon sokat jelentett! Már óvodás koromban zenés színdarabban léptem fel, később a dunaújvárosi Móricz Zsigmond zenei általános iskolába nyertem felvételt. Kiváló gyermekkórusunk volt Vörös János vezetésével. Nemzetközi versenyen nyertünk, Debrecenben, amikor 2. általános iskolás voltam. Turnéztunk az akkori Csehszlovákiában is, ahol én zongorán kísértem az énekkart. A rendkívül tehetséges és lelkes Vörös János énektanárunknak köszönhetően nagyon jó híre lett iskolánknak. Számos alkalommal jártak nálunk delegációk külföldről, hogy meghallgassák a kórusunkat és énekóráinkat, és ilyenkor felkértek engem, hogy zongorázzak a vendégeknek. Játszottam többek között a BBC rádió és televíziónak is. De a legnagyobb élményem az volt, amikor Kodály Zoltán személyesen ellátogatott iskolánkba és meghallgatott egy énekóránkat. Ennek a csodálatos, pezsgő zenei közegnek köszönhetően nyolcan választottuk élethivatásunknak a zenei pályát az osztályunkból.

- Én Budapestre is és Pécsre is két hangszeren felvételiztem. Pécsre zongora fő tanszakra vettek fel, Budapestre pedig oboa fő tanszakra. Én Budapestet választottam. Végül is így lettem oboista.

- Első két évben a Bartók Béla Konziban Kostyál János tanított oboára, utána Kemény János lett a tanárom. A Liszt Ferenc Tanárképző Főiskolán pedig Szeszler Tibor növendéke lettem.

- Hogyan került a zeneiskolánkba?

- Till Ottót még kiváló úttörő koromból ismertem, Csillebércről. A zsűriben volt benn, amikor még zongoristaként bekerültem a legjobbak közé Budapestre. Már akkor feltűnt nekem, hogy Ő más volt, mint a többi zsűritag. Később főiskolás koromban kisegítőként játszottam a zenekarában, itt Óbudán. Mikor lediplomáztam a Főiskolán, több zeneiskolát megkerestem, így az óbudait is, hogy szükség van-e oboatanárra. Itt a 3. kerületben és Budapest egy másik kerületében kaptam akkor egy-egy félállást.

- Milyen volt akkor a zeneiskola légköre?

- Nagyon jól éreztem magamat és mivel két félállásban voltam, így alkalmam nyílt egy másik zeneiskolával összevetni az itteni légkört. Óbuda sok szempontból magasan jobbnak tűnt. Kiemelném Óbuda intelligens, zeneszerető lakosságát, a sok tehetséges gyereket, akikkel az évtizedek alatt együtt dolgozhattam, és a nagyszerű kollegáimat.

- Mikor idekerült, melyik épületben tanított? Hány növendéke volt? Átvette a tanszakot, vagy új tanszakot épített fel?

- A Kerék utcai általános iskolában kezdtem el tanítani, akkor ott volt a zeneiskola központja. A pályafutásom során 7 általános iskolát számoltam össze, ahol itt Óbuda központja környéken zenét oktattam: szolfézst, előképzőt, furulyát, oboát, és kamarazenét. Végül innen a Harrer Pál utcai iskolából mentem nyugdíjba. Teljesen új tanszakot építettem fel, kezdetben csak három oboa állt összesen a rendelkezésemre. Igazgatóm Till Ottó folyamatosan új hangszereket vásárolt a tanszaknak, így egy jó pár év elteltével sikerült Budapest egyik legnagyobb oboa tanszakát kiépítenem, a 6.8. és a 9. kerületi zeneiskolák után.

- Kikre emlékszik legszívesebben az akkori kollegák közül?

- Till Ottóra emlékszem vissza legszívesebben a kezdeti évekből. Megemlíteném még Kovács Elemérné Éva és Nagyné Kósa Viola zongoratanárnőket, akik a kihelyezett iskolákban (Kerék és Zápor utcában) eleinte sokat segítettek, nekem. A Zápor utcai Iskolát akkoriban Vörös Károly igazgató vezette. Nagyon kedves kollektíva volt, befogadtak, igazán otthon éreztem magamat náluk. Még kulcsot is kaptam a tanárihoz, bármikor telefonálhattam, ami a 70-es évek második felében nagyon nagydolog volt, hiszen otthon nem is volt telefonom, csak fülkéből tudtam telefonálni. A tanításom utolsó évtizedeiben Czentnár Judit tanárnő volt az oboa tanszak zongora kísérője és a vele kialakított gyümölcsöző együttműködés megélése nagy ajándék volt számomra a Gondviseléstől. Ugyancsak szívesen emlékszem Lévai Péterrel és a fagottosokkal kialakított baráti viszonyra és közös kamarazenéléseinkre.

- Mi volt az első meghatározó élménye kezdő tanárként?

- Mikor előképzős nebulóknak a tananyag dalaira népi táncos koreográfiát készítettem. Nagy sikere volt a kerületi bemutatón, nagyon aranyosak voltak a gyerekek! Bár ez nem a szakmához tartozik, de meghatározó élmény volt, amikor 6-8 év után, végre kinevezett tanár lettem és így nyáron nem kellett munka után néznem.

- Mennyire volt akkor fontos tényező a zeneiskola a kerület életében?

- Nagyon virágzó zenei élet volt már akkor is Óbudán. Sok hangversenyt, rendezvényt tartottunk az akkori San Marco Úttörőházban, a Frankel Leó Művelődési Házban, amiből a sokkal jobb hangulatú Óbudai Társaskör lett, és a Zichy Kastélyban. A Művelődési ház igazgatónője Merényi Judit rendkívül aktív, színvonalas munkát végzett, és Till Ottóval, meg a zeneiskolánkkal jó kapcsolatot ápolt. Ezeken kívül elmentünk nyugdíjas otthonokba játszani, kiállítás megnyitókon zenéltünk, általános iskolákban kedvcsináló hangszerbemutatókat tartottunk.

- Részben amiatt, mert nagyon színvonalas munka folyt, mindig nagyon sok jó kollégával dolgozhattam, és nagyon jó volt a gyerekanyag, ha lehet ezt így mondani. Kulturált szülők, a zenetanulást támogató háttér adva volt. Soha, semmilyen problémám nem volt növendékekkel, szülőkkel, pedig nagyon sok gyereket tanítottam, a szolfézs csoportokat is beleértve. Nehéz volt annak idején átállni egy kis oboa tanítás után, egy kis szolfézs tanításra…

- Szükséges szólnom az oboatanítás nehézségeiről, a rendelkezésre álló idő rövidségéről. Mire beázik a nád, --és előfordul, hogy faragni kell rajta--, aztán meg némelykor a hangszer esetleg kicsit elállítódik, -- mivel a hangszerpark minősége nem kiegyenlített --, és mint más hangszeres órákon is előfordul, hogy a növendék akár önhibáján kívül is pontatlanul, késve érkezik az órára, az a fél óra már nem fél óra. Így az oboatanításra nagyon kevés ez az idő, ami adva van. Mindezek mellett még élményszerűen dolgozzunk, idönként ez szinte lehetetlen. Csoda, hogy egyáltalán az oboatanárok eredményt tudnak elérni. Olyan hangszereknél (furulya, zongora), ahol adott minőségű hangszeren játszanak a gyerekek az órán, ott más a helyzet, mert ott valamennyire tisztább idő áll rendelkezésre. Akkor tudtam hatékonyabban tanítani, amikor az általam megvásárolt nádakon még délelőttönként órákig faragtam, igazítottam; megvártam, hogy beálljon a nád és a már kialakult oboanádat tudtam odaadni a gyerekeknek. Bőven a tanításon túl is kellett vele foglalkozni.

- Óbuda hangulatát is nagyon szeretem. Ahogy eljövök az ókori romok mellet, a régi idők kultúrája köszön vissza. Sok mindent nem tudunk még, ami benne van ennek a kerületnek a lenyomatában. Soha nem gondolkodtam azon, hogy elmenjek innen. Jó volt ide tartozni.

- Milyen kedves emléket őriz máig is?

- Nehéz erre válaszolni, de volt néhány emlékezetes történet.  Pere Erika, egy nagyon szépen oboázó lelkes növendékem, tanszakunk anyák napi hangversenyén, két nappal gyermeke születése előtt még pódiumra állt játszani.

- Talán a legkedvesebb emlékem Koncz Ádám növendékem által szervezett meglepetés koncert volt az Újlaki templomban. Barokk kamarazenét adtak elő egykori, és még aktívan játszó felnőtt tanítványokkal együtt annak a tiszteletére, hogy 20 éve kezdett nálam oboázni. Nagyon megható volt!

- És még egy visszajelzés a múltból. Pár éve voltam Egyiptomban és az ottani idegenvezetőnk neve rögtön ismerősnek tűnt nekem. Kiderült, hogy még kezdő tanárként tanítottam furulyázni valamikor a 70-es évek 2. felében. H.Orsi odajött hozzám, és azt mondta:” -Mesélek neked valamit. Mikor Dél-Amerikába viszek csoportokat és a Machu Picchu-ra felmegyünk, ott szoktam furulyázni is. Ilyenkor mindig eszembe jutsz.” Ez a múlt távlatából érdekes visszajelzés volt, jó érzésekkel töltött el.

- Ha jól tudom, Magyarország legjobb oboa hangszerész mestere is az Ön növendéke volt, ki voltak még pályája során, akik zenészek lettek?

- Akire rákérdeztél, Tóth József, kiváló hangszerész mester. 22 éves korában iratkozott be hozzám oboát tanulni, akkor ez még lehetséges volt. Nagyon ügyesen oboázott, nádakat is nagyon hamar tudott már faragni, és nádtokokat is készített. Nagyon jó rálátása volt arra, hogy hogyan működik az oboa mechanikája. Egy érdekességet még elmondok, róla! Azt is megtudtam, hogy szabadidejében az általa készített sárkányrepülővel repül.

- Első pályán maradó növendékem Takácsy Tamás, aki később kollégánk is volt itt a zeneiskolában. Ő az Operett Színházban oboázott évtizedekig, és nemrégiben zeneigazgató lett.

- Rácz Ottó, aki a Rádiózenekarban játszott, jelenleg a Magyar Állami Operaház művésze és tanít is. Furulyázni kezdett nálam, és én beszéltem rá az oboára később, de aztán gyesre mentem és más tanította őt tovább.

- Bátki Hedvig a Kodály Kórusiskolában tanít oboát, Takács Magdolna és Juhász Andrea szintén diplomáztak oboából, és a pályán vannak. Tóth-Kiss Petra is nálam kezdett oboázni, és időközben felvételt nyert a Bartók konzervatóriumba. Voltak olyanok, akik elvégezték a konzervatóriumot, aztán végül másik pályát választottak. (Ruzsinzsky Andrea, Pődör Eszter) Az Óbudai és más amatőr zenei életben aktívan oboáztak/oboáznak a nálam végzett növendékek: Szabó Lilla, Kapsza Enikő, Szebenyi Katalin, Koncz Ádám, főleg a későbbi igazgatóm, Kenessey László által vezetett Albert Schweitzer zenekarban. Till Ottó együttesében sokáig együtt oboázott Juhász Anna és Enczi Zsuzsanna. Szebenyi Katalinról még annyit, hogy időközben megtanult szépen barokk oboázni és többször meghívták a nagyhírű, Vashegyi György által vezényelt Orfeo Zenekarba játszani. Úgy gondolom, hogy a kamarazene órákon megélt közös muzsikálásnak köszönhető, hogy zeneiskolai tanulmányok után sem tették le a hangszert ezek a növendékeim. Én egyetlenegy növendéket sem beszéltem rá a zenei pályára. Nem akartam babérokat szerezni ezáltal. Nagy felelősség egy ilyen fontos döntésben befolyásolni a gyereket. Természetesen örömmel támogattam mindazokat, akik a zenei pályát választották.

- Milyen a kapcsolata napjainkban a zeneiskolával?

- Nagyon baráti és szívélyes a kapcsolatom. Örömmel megyek meghallgatni a tanári koncerteket és más tanszaki hangversenyeket is. Jól esik, hogy nem felejtettek el a kollégák! Pápista Andrea igazgatónő nagyon figyelmes, mindig küld meghívókat fontos iskolai alkalmakról, és ha tudok el is megyek. Vannak kollegák, akikkel továbbra is tartom a kapcsolatot. Kicsit úgy érzem a nyugdíjas életemet, mintha csak egy meghosszabbított szabadságon lennék.

- Mit tart még fontosnak, hogy szóba kerüljön?

- Mindig volt egy vezérfonalam a tanítás során, mégpedig, hogy soha ne tegyek kárt a gyermeki lélekben. A mai napig emlékszem, hogy mi bántott engem gyermekkoromban a tanáraim viselkedésében, bánásmódjában, és igyekeztem nem elkövetni azokat a hibákat. Nagyon fontosnak tartottam, hogy amikor eljátszik valamit a növendék, mindig azzal kezdjem, mi a jó benne, hogy mit fejlődött és azután pedig azt, hogy mit kellene még csiszolni, javítani a darabban, az előadásban. A kisgyermek lelke nagyon érzékeny műszer, minden attitűd felerősödik benne. Nem szabad elfejteni, hogy a gyermek négyszemközt a szülőn kívül csak a zenetanárral van együtt. Felelősség és óriási lehetőség is van a zenetanár kezében: megfelelő szemléletmódot kialakítani, és az érzelmi intelligenciát fejleszteni a zene által. A gyerek pontosan érzékeli, hogy szeretettel és bizalommal állok-e hozzá. Ők a lényeget „veszik le” a felnőttekről, mert nem csak a verbalitás alapján ítélkeznek. Számukra a metakommunikáció is legalább olyan fontos.

- Ha megvan a bizalmuk a tanár iránt, áhítattal figyelik minden szavukat, és számtalan tudásmagocskát ültethetünk el bennük, amik kicsírázhatnak és kikelhetnek idővel. A gyermeki lélek még romlatlanabb, tisztább, érintetlenebb, ezáltal erősebb benne az őszinteség, az igazi mély szeretet, ami teljes figyelmet igényel. A szeretet és a szigor kérdése fontos dolog. A szeretet inkább 51% legyen és a szigor 49%. Amire mindig is törekedtem, az az élményszerű tanítás. Örömhöz, sikerhez juttatni a növedéket, ha lehet minden órán. Ez persze sokszor nehéz feladat, ha nem gyakorolt otthon a növendék. Ilyenkor a gyakorlás módszerét „gyakoroltuk” közösen az órán. Mindig meghatott a gyermekek csillogó szeme, akik arra vártak, hogy kapjanak valami különleges tudást, titkot, amibe beavatom őket. Ezek a csillogó szemek mindig figyelmeztettek engem a felelősségre, mind emberi, mind nevelői minőségemben. Elsősorban zenét tanítottam, aminek az eszköze az a hangszer volt, amelyet éppen oktattam. Oboa, furulya, majd később a kamarazene, ahol ez egyértelmű volt. Kamarazene tanszakon nem csak oboát, furulyát, tanítottam, hanem fuvola, hegedű, cselló, fagott, zongora és ének tanszakosok is megfordultak együtteseinkben. Nagy boldogság volt számomra a kamarazene tanítása! Sokat játszottam együtt a növendékekkel, mert a zenét természetesen nem lehet kizárólag szavakkal tanítani. Vannak olyan kifejezési formák, stílusjegyek, mondanivalók, amelyeket beszéd nélkül lehet a legjobban átadni. Nagy szerencsém volt, hogy zongoristának indultam, így adódott a helyzet, hogy tudtam kísérni zongorán a növendékeket, már akkor is, amikor csak kisebb dalocskákat, gyermek, vagy népdalokat tanultak meg a hangszerükön játszani. Kiváló módszernek tartom, hogy amikor a gyerekek elkezdenek tanulni egy hangszeren, akkor az általuk ismert óvodás, iskolás dalokat ültessük át először a hangszerre. Ez nagy erőket szabadít fel a gyerekekben, és már a zenetanulásuk elején sikerélményhez juttatta őket. A későbbi tanulmányaik idején húzóerőt jelentett a hangversenyeken hallott, nagyobb növendékek által eljátszott szép zeneművek, darabok. megtanulása.

- Nagyon fontos megfogalmazni magunkban azokat a szempontokat, erővonalakat, amelyeknek a mentén végezzük a munkánkat. Vajon a belső elvárásainknak is meg akarunk felelni, vagy csak a külső elvárásoknak, követelményeknek? Érdemes minden növendéket a saját fejlődési szintjén értékelni, és ahhoz mérni az előrehaladását. „Minden virágnak más a virágzási ideje” David R. Hawkins nevezetű amerikai pszichiáter „Az erő kontra erő.”című könyvében, arról beszél, hogy a legalacsonyabb érzelmi energiaszint, a megszégyenítés és a bűntudat ébresztése. Ezeket lehetőleg kerülni kell a tanításban! A játékosság, a sikerélmény, az öröm megtapasztalása azonban--mint már említettem-- nagy energiákhoz juttatja az embert. Mindehhez rendszeres gyakorlás, kitartás, a hangszer, a muzsikálás szeretete szükséges. Gyermekkorban nagyon szeretünk lelkesedni valamiért, és ha a tanár lelkesen tanít, akkor ez a hév magával sodorja a növendékeket is. Ha kedvünk van valamit csinálni, erőnk is lesz hozzá. Valamilyen módon ezt az inspirációs forrást kell elérnünk a növendékeknél.