Friss diplomásként a Fővárosi Zeneiskola Szervezet 3. sz. Körzeti Zeneiskolájában kezdtem pedagógus pályámat 1958-ban két tagiskolában.

Amikor az ún. Tanácstörvény a kerületi Tanácsok hatáskörébe utalta – többek között – a zenetanítást is, nem volt nehéz döntenem, hogy melyik kerületet válasszam. Till Ottót jól ismertem. Az Árpád gimnáziumi tagiskolában hegedűtanár kollégám volt, 1963-tól pedig már zenekarának nyári táborait is segítettem. Óbuda meg már akkor is fejlődő kerületnek ígérkezett.

Talán kevesen tudják, hogy a Fővárosi III. kerületi Állami Zeneiskola 1968-ban, az indulásakor a Kiscelli utcai Általános Iskola II. meletén egyetlen pici helyiséget kapott irodának. Itt intézte a tanévkezdést a kétszemélyes iskolavezetés: Till Ottó igazgató és Decsényi Jánosné iskolatitkár. Pár hónap után ugyanitt a földszinti lakásba költözés már nagy előrelépésnek számított.

1969-től húsz évig voltam igazgatóhelyettes. Kezdetben tartottam az ismeretlen feladattól, de a most már háromtagú iskolavezetés szinte családias együttműködése folytán simán adták magukat a teendők.

Az önálló Zeneiskola első évtizedét Till Ottó igazgató a „nyugtalan növekedés” korszakaként jellemezte: kerületi rekonstrukció (a növendéklétszám 598-ról 1038-ra, a tanári 31-ről 73-ra nőtt); újabb „költözések”: Kerék utcai, Mókus utcai iskola; tantervi reform; bérgazdálkodási és munkáltatói jogkör feladatai.

Ez utóbbi kettőben meglehetősen gyakorlatlan volt az iskolavezetés. De a MES-osztály megértő segítsége, a második igazgatóhelyettes dr. Erdélyi Gáborné kinevezése és iskolatitkárunk jó érzékkel párosult precizitása átsegített a nehézségeken.

Till Ottó kezdettől fogva törekedett a jó munkahelyi légkör megteremtésére. Meggyőződése szerint a jó légkör csak demokratikus lehet. Ehhez kölcsönös bizalom, őszinte emberi magatartás szükséges. Ezt hirdette egész intézményvezetői tevékenysége, ezért jöttek szívesen a III. kerületbe tanítani a kollégák.

A 70-es évek közepén Zeneiskolánkban talált otthonra a – később Óbudai Népzenei Iskolává fejlődött – népzenei tagozat Béres János furulyaművész vezetésével.

A Zeneiskola befogadta a balett tagozatot is, az 1985/86-os tanévtől működött. Talán az alapfokú művészeti iskolatípus csírája lehetett?

Zeneiskolánk öt tanára segítette a fővárosi zeneiskolákat mint vezető pedagógus.

Nagy nyeresége volt intézményünknek a megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyű hegedűtanárunk, szakfelügyelőnk Kállay Géza, a modern európai és japán zenepedagógiai törekvések, valamint a sajátos magyar kodályi zenepedagógiai koncepció alapján kidolgozott csoportos hangszeres előkészítő „szülőatyja”.

Még sok más emlékre is rátaláltam a 70-es, 80-as években vezetett zeneiskolai füzeteimben, a beszámolókban, a jelentésekben és más dokumentumokban. Például az 1985-ös „összegző látogatás” egyik résztvevőjének véleményére: „Ennek a Zeneiskolának van koncepciója!” – Azután: a Balatonszabadi-sóstói mávészeti szaktáborok!

Ezek mindegyike tanárnak, növendéknek egyaránt igazi élményt jelentett. – Szívesen gondolok még a tanítás utáni, késő estébe nyúló „szakmázásokra”, s ha akadt mivel, koccintásokra. – Az 1971-ben és 1978-ban ugyan meghiúsult, de 1990-ben mégis megvalósult „álomra”: az „Óbudai Aelia Sabina Zeneiskola” névfelvételre.

Végül még egy személyes emlék a 70-es évek közepéről. Két muzikális 5. osztályos, B-tagozatos zongorista növendékünk esetében valahogy nem volt evidens a szakközépiskolai felvételi. Igazgatónk szerint nem a zongora volt az ő hangszerük. Ezért pár órában alkalmazta Gábos Ilona hárfaművészt, akinél a következő tanévben zongora mellett hárfázni tanultak. Még egy gyakorlóhárfát is sikerült szerezni. Mindketten megtalálták hivatásukat ezen a hangszeren. Szederkényiné Horváth Márta jelenleg az Aelia Sabina Művészeti Iskola tanára. Akinek kezéből pedig – ha még élek – ősszel átveszem gyémántdiplomámat, Vigh Andrea hárfaművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora, aki hat éven át növendékem volt.

Túry Éva
aki húsz évig szakmai társa,
utána hites felesége volt Till Ottónak